Néprajztudósok

etnográfus, orientalista. A bp.-i egy. bölcsészeti karán doktori oklevelet szerzett (1946). A kandidátusi fokozatot 1958-ban nyerte el. 1947-től a Néprajzi Múz., 1963-tól a Néprajzi Kutató Csoport tudományos főmunkatársa. Ötször járt Ázsiában tanulmányúton: Törökország (1954), Szibéria (1957, 1958, 1964), Mongólia (1960). A magyar, ill. a szibériai népek hitvilágát tanulmányozta. Monografikusan vizsgálta a magyar néprajzi csoportok kulturális jellegzetességeit (palóc, bukovinai és moldvai székely, moldvai csángó). Másik fő munkaterülete a honfoglalás előtti hitvilág feltárása, a különböző történeti rétegek kimutatása.

Az anyagi kultúrával, majd egyre szélesebb körű településtörténettel kezdett foglalkozni. Kiemelkedő eredménye az európai környezetben sajátosan magyar kétbeltelkű, szálláskertes településtípus felfedezése a modern kutatás számára. Foglalkozott a kunság néprajzi problémáival, különböző néprajzi csoportok kialakulásának körülményeivel (hajdúk, matyók). A népviselet és népművészet körében végzett kutatásai kiemelkedő, módszerében példamutató monográfiává értek.

Liszka Józsefet, a néprajztudomány egyik kiváló hazai képviselőjét, a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központjának vezetőjét a közelmúltban Arany János-díjjal tüntette ki a Magyar Tudományos Akadémia.

Az 1930-as évektől a szövegfolklorisztikai egyéniségkutatással foglalkozó ún. budapesti iskola vezéregyénisége, 1945 után a magyarországi néprajztudomány, és azon belül is a folklorisztika legmeghatározóbb alakja volt. 1946–1956, illetve 1958–1978 között ő töltötte be a Magyar Néprajzi Társaság elnöki tisztét, 1967–1978 között az MTA Néprajzi Kutatócsoportjának vezetője volt. Nagyrészt tudományszervezői tevékenységének köszönhető az etnográfusképzés és a néprajzi kutatás intézményes kereteinek megteremtése, egy sor néprajzi folyóirat születése (Acta Ethnographica, Népi Kultúra – Népi Társadalom) és az ötkötetes Magyar néprajzi lexikon kiadása.